A vízfestés az egyik legrégebbi technika, amelynek a világ számos pontján vannak kiemelkedő művelői. Mégis könnyed támad az embernek az az érzése, hogy a magyar képzőművészeti hagyományban az akvarell szekunder technika. Igaz, a régiek közül sokan magas szinten használták (pl.: Bernáth Aurél) és több kortárs nevezetesség is hozzányúl alkalmanként, de csak kevesen kötődnek hozzá úgy, mint egykor Elekfy Jenő , a zseniális Soproni Horváth József vagy Szüts Miklós.
Pedig az akvarell autonóm festészeti technika, amelynek a fedő festészeti eljárásokkal szemben vannak ugyan hátrányai, de ezeket a hozzáértő kezek előnnyé kovácsolják. Az akvarellt az teszi különlegessé, hogy nem lehet javítani (ez amúgy csak részben igaz, de erről majd később), hogy transzparens és kihagyásos (a csúcsfényeket a papír fehér adja), a festmény minőségét és hatásait pedig nagymértékben befolyásolja a felületi textúra, a papír típusa és a festék fajtája.
Soproni Horváth József akvarellje
Bőven van tehát ok, amelyek miatt a professzionális, képzett képzőművészek is ódzkodnak a használatától és alulra rangsorolják. Akvarellistaként azok közé tartozom, akiknek tetszik a vízfesték öntörvényűsége, spontaneitása, titokzatossága és megismételhetetlensége. Ahogyan a nyelv elbeszéli és írja magát, úgy festi önmagát a kép.
Kezdetnek ennyi, a többi jön majd.
Vélemény, hozzászólás?